Hajóval az őslevesen
avagy a tinédzserek és a felnőttek kapcsolata a Nulladik óra című film kapcsán
Röviden a filmről: ez a film öt diákról szól, akik egy szombati napon bemenetelre kényszerülnek az iskolába, mivel különféle iskolai szabályzatnak ellentmondó dolgokat követtek el. A film során megismerik egymást, közelebb kerülnek egymáshoz, és rájönnek, hogy az előítéletekből emelt, tartózkodó falak milyen könnyen összeomolhatnak, ha kicsit kinyílunk egymás felé. Nekem nagyon tetszett, igazán megható, szívet-lelket megérintő, elgondolkodtató története volt. Külön tetszett az elejére betett David Bowie-idézet. Nos. Az általam választott téma a tinédzserek és a felnőttek egymáshoz viszonyulása lett. Ezt azért is tudom jól leírni, mert én magam is ebben a szörnyűségben szenvedek. Hogy kamaszodom. A furcsa cím választást megindokolandó, hadd osszak meg veletek egy talán túlságosan poétai(Van olyan, hogy poetikus? Azt akartam volna, de szerintem nincs. A helyes megfejtők között kisorsolok egy szóbeli vállveregetést.) gondolatot a sok közül, amik nagy összevisszaságban a fejemben vannak: Tinédzsernek lenni olyan, mint egy olyan hajóval hajózni a szörnyűségek,szenvedések tengerén, a furcsaságok és a gyönyörűségek tengerén,a Nüx-t és Khaoszt megszégyenítő kormos feketelyuk színű őslevesen, amit a saját magaddal való tudatban levésnek, az önmagad ismeretéből építettek. De te nem ismered magad, ezért a hajó csak egymásra dobált dolgokból, igen törékeny holmikból áll, amik nem passzolnak össze, sérülékenyek, és bármikor felborulhatnak. Te ezen állsz, és egy nagy bottal evezel. Befejezvén a teljességgel ömlengős, költői szövegeket: a tinikor legfontosabb eleme az önfelfedezés. Keressük, kik vagyunk, miféle szerzetek, de folyton-folyvást labirintusokba ütközünk, és visszariadunk az ott ólálkodó árnyaktól. Az árnyaktól, amik igazából mi vagyunk,. amik igazából a többi ember, abban a zsigeri mélységben, amit nem látunk minden nap, de jó is, hogy nem látjuk. Kicsit ezeket a szemünk sarkában ólálkodó árnyakat látták meg a Nulladik óra karakterei, amikor kicsit "kifordították a szívüket", mint egy régi zoknit. És ezzel a mély, hosszú és tartalmas beszédfolyammal, ami során közelebb kerültek egymáshoz, képessé váltak egymás kezét fogni, egy csipetnyi fényt, Ariadné vörös fonalát adni egymásnak a hosszú labirintushoz. A szülőkhöz még lenne egy kis hozzáfűznivalóm: mind azok a fajta szülők, akik azért nemzenek-szülnek a világra utódot, hogy egy tiszta, fehér lap legyen a gyerek, amire aztán fölírhatják-rajzolhatják saját álmaikat, vágyaikat, hamvába holt, soha be nem teljesedett céljaikat. És ezek a legrosszabb fajta szülők. Akik gonosz játszmákat játszanak, ha a gyerekük nem az, aminek ők akarják. Ez is összekapcsolta a karaktereket: az, hogy a szüleik nem segíteni vagy támogatni akarják őket, terelni őket a személyes útjuk helyes ösvlényein, ha kell, ösvényeire, hanem teljesen átfaragni őket. Ahogy a mondás tartja: "A gyerekek nem kifestőkönyvek. Nem töltheted meg őket a kedvenc színeiddel."
Kíváncsi vagyok, mi lett a szereplőinkkel. Nagyon remélem, barátok maradtak, és akik időközben egymásba szerettek, azok is boldogok voltak utána sokáig. Én bízom ebben. Bízom bennük.
