Hajóval az őslevesen

avagy a tinédzserek és a felnőttek kapcsolata a Nulladik óra című film kapcsán

Röviden a filmről: ez a film öt diákról szól, akik egy szombati napon bemenetelre kényszerülnek az iskolába, mivel különféle iskolai szabályzatnak ellentmondó dolgokat követtek el. A film során megismerik egymást, közelebb kerülnek egymáshoz, és rájönnek, hogy az előítéletekből emelt, tartózkodó falak milyen könnyen összeomolhatnak, ha kicsit kinyílunk egymás felé. Nekem nagyon tetszett, igazán megható, szívet-lelket megérintő, elgondolkodtató története volt. Külön tetszett az elejére betett David Bowie-idézet. Nos. Az általam választott téma a tinédzserek és a felnőttek egymáshoz viszonyulása lett. Ezt azért is tudom jól leírni, mert én magam is ebben a szörnyűségben szenvedek. Hogy kamaszodom. A furcsa cím választást megindokolandó, hadd osszak meg veletek egy talán túlságosan poétai(Van olyan, hogy poetikus? Azt akartam volna, de szerintem nincs. A helyes megfejtők között kisorsolok egy szóbeli vállveregetést.) gondolatot a sok közül, amik nagy összevisszaságban a fejemben vannak: Tinédzsernek lenni olyan, mint egy olyan hajóval hajózni a szörnyűségek,szenvedések tengerén, a furcsaságok és a gyönyörűségek tengerén,a Nüx-t és Khaoszt megszégyenítő kormos feketelyuk színű őslevesen, amit a saját magaddal való tudatban levésnek, az önmagad ismeretéből építettek. De te nem ismered magad, ezért a hajó csak egymásra dobált dolgokból, igen törékeny holmikból áll, amik nem passzolnak össze, sérülékenyek, és bármikor felborulhatnak. Te ezen állsz, és egy nagy bottal evezel. Befejezvén a teljességgel ömlengős, költői szövegeket: a tinikor legfontosabb eleme az önfelfedezés. Keressük, kik vagyunk, miféle szerzetek, de folyton-folyvást labirintusokba ütközünk, és visszariadunk az ott ólálkodó árnyaktól. Az árnyaktól, amik igazából mi vagyunk,. amik igazából a többi ember, abban a zsigeri mélységben, amit nem látunk minden nap, de jó is, hogy nem látjuk. Kicsit ezeket a szemünk sarkában ólálkodó árnyakat látták meg a Nulladik óra karakterei, amikor kicsit "kifordították a szívüket", mint egy régi zoknit. És ezzel a mély, hosszú és tartalmas beszédfolyammal, ami során közelebb kerültek egymáshoz, képessé váltak egymás kezét fogni, egy csipetnyi fényt, Ariadné vörös fonalát adni egymásnak a hosszú labirintushoz. A szülőkhöz még lenne egy kis hozzáfűznivalóm: mind azok a fajta szülők, akik azért nemzenek-szülnek a világra utódot, hogy egy tiszta, fehér lap legyen a gyerek, amire aztán fölírhatják-rajzolhatják saját álmaikat, vágyaikat, hamvába holt, soha be nem teljesedett céljaikat. És ezek a legrosszabb fajta szülők. Akik gonosz játszmákat játszanak, ha a gyerekük nem az, aminek ők akarják. Ez is összekapcsolta a karaktereket: az, hogy a szüleik nem segíteni vagy támogatni akarják őket, terelni őket a személyes útjuk helyes ösvlényein, ha kell, ösvényeire, hanem teljesen átfaragni őket. Ahogy a mondás tartja: "A gyerekek nem kifestőkönyvek. Nem töltheted meg őket a kedvenc színeiddel."

Kíváncsi vagyok, mi lett a szereplőinkkel. Nagyon remélem, barátok maradtak, és akik időközben egymásba szerettek, azok is boldogok voltak utána sokáig. Én bízom ebben. Bízom bennük.

Az emberek és a világképeik

avagy egy tanulmány a városka lakóinak viselkedéséről az Ollókezű Edward c. filmben

Ha megfelelően körül akarjuk járni a kérdést, akkor meg kell vizsgálnunk, hogyan viselkednek általában az emberek. Ez nem túl nehéz feladat, bár igen összetett. Az emberek igyekeznek minél nagyobb biztonságban élni, és ami az egyéni vagy közösségi standard "elvárásoknak" nem felel meg, azt lehetőleg a legtávolabb tartani maguktól. Mondjuk ki nyíltan: az emberek félnek az új vagy más dolgoktól. Hisz egy eddig ismeretlen fajta bogyó akár mérgező is lehet, egy csapat máshogy kinéző ember meg azért is jöhetett, hogy leigázzák a hordánkat. Természetesen ezek a veszélyforrások megváltoztak, de mivel az ember alapvetően ösztönösen, "zsigerből" cselekszik (félreértés ne essék, ezt nem minősítésnek szánom), az adott reakció ugyanaz, vagy közel ugyanaz maradt. Ez a zsigeri elutasítása a másnak határozta meg az említett kisváros lakóinak viselkedését Edwarddal szemben. Féltek tőle, mert más volt. Mert nem fért bele a saját kis világképükbe, ami a fejükben élt, és amiben minden megnyugtatóan az ingerküszöbük, a világképükbe bele nem illő dolgok iránti tűrőképességük határa alatt volt. Ezek a kis "idilli utópiák" mindegyikünk fejében ott élnek, és függnek attól, milyen személyiségvonásokat hordozunk. De egy a közös bennük: mind a számunkra legelfogadhatóbb valóság-verziót mutatják, amilyenné akarjuk formálni a világot, amilyenek akarunk lenni, vagy akarunk másokat, hogy legyenek. Ezeket akarva-akaratlan, tudatosan vagy tudat alatt megosztjuk egymással. Így alakulnak ki a kollektív világképek. Ezek létezését szerintem jól mutatja, hogy a hm...pletykás hölgylakosság milyen hasonlóan reagált, és milyen harmóniában változtatták meg véleményüket. Arra, amerre a szél fúj, ugyebár. Saját véleményt kialakítani legalább olyan nehéz, és fáradtságos munka, mint elfogadni olyan dolgokat, amik kívül esnek a tűréshatárodon. Persze nem kell mindent elfogadni, van, ami ellen lehet és kell is harcolni, de ez már más kérdés. A közösséget képviselni, hogy a saját véleményedet már csak másokéból kelljen összetákolni, és együtt lehessen komfortosan hüledezni, sokkal egyszerűbb, kényelmesebb, de hát nagyon unalmas. Érdemes megemlíteni, hogy az emberek mennyire nem látnak tovább a saját orruknál, ha kényelmesebb-márpedig kényelmesebb-csőlátásban élni. Emiatt ítélték el a ballépései miatt Edwardot, pedig ő igazán az a figura, aki szerethető, ártatlanul zavart, és nem tehet semmiről. De mások mégis elítélik, mert az emberek skatulyáznak, de kegyetlenül. 

Összefoglalva: az emberek kényelemre való törekvését, az előítéletesen kategorizáló viselkedését, és azt, hogy félnek az újtól, remekül prezentálta a kisváros átlaglakosságának viselkedése.